A korábban (első bejegyzésben) már kifejtett  kíváncsiságtól vezérelve éltem a lehetőséggel, és  kölcsön kértem a Vérkönyvek első kötetét is. 

 A hátlapon már megint Stephen Kinget idézik:  "Látom a horror jövőjét, a neve Clive Barker." 

 Na lássuk, jobb, rosszabb - és főleg, még mindig  testhorror-e?

Anyját már ennek a szerzőnek, hogy nem is kedvelem, aztán állandóan vele foglalkozom. Hülye dolog a kíváncsiság, ebből is látszik milyen jó fogás volt meglengetni előttem a csalit, egyszerűen azzal, hogy mondtak nekem valamit erről a könyvről, és utána akartam járni, tényleg úgy van-e? Tulajdonképpen ezt csinálja a reklámcsapat is, amikor el próbál sózni egy filmet, sorozatot, regényt, bármit. Fogd meg a potenciálisan legfigyelemfelkeltőbb részletet, és minden magyarázat nélkül gyújtsd ki neonreklámnak: "Aki kíváncsi, járjon utána". 

Még jó hogy ennyire ráérek.

Mielőtt rátérnék, pár újabb gondolatot a testhorrorról. Először is kiderült, hogy tulajdonképpen már rég ismertem ilyet, csak nem tudtam, hogy a műfajnak van külön neve. Sőt, utána gondolva mind találkoztunk már hasonlóval, elég a gazdatestben növekvő kis alienre vagy pokolfattyakra gondolni (ki milyen tipikus sci-fi/horror képződményeket nézett).

Ezek testhorror elemek, ha viszont nem csak elemeket akarunk, hanem olyasmit, ahol ez áll a középpontban, akkor sem kell messzire mennünk. Ott van mindjárt Ginger Snaps. A nővé válás tökéletes, allegorikus párhuzama a szörnnyé változással (ez nem a saját gondolatom, soha az életben nem próbáltam volna megmagyarázni magamnak, hogy a film valami hasonlat lehet. De az illetőnek, be kell vallanom, igaza van). Testi módosulások. Torzulások. A torzulások működése a szexben. 

Az irányíthatatlanság. Menet közben, akaratlanul is rájöttem, mi az igazi testhorror. Mi teszi horrorrá, mi az a félelem, amit meg próbál ragadni az emberekben, és ami gyakorlatilag mindenkit a célközönség részévé tesz. Mert hogy ez nem egy specifikus fóbia, ebben mind osztozunk, akiknek van teste.

A testhorror egszerűen azt az alapvető rettegésünket nagyítja fel, túlozza el, önti természetfeletti köntösbe, ami nagyon is ott lapul az ágyunk alatt. Hogy egyszer csak történik velünk valami, amitől elveszik az az illúziónk, hogy mi uraljuk a porhüvelyünket. Ezek a történetek valahol tényleg metaforái a sebesüléseknek, betegségeknek, öregedésnek, terhességekek, egyéb, bárkivel előforduló traumáknak. A természetfeletti itt nem is a félelemkeltés, hanem épp ellenkezőleg, az eltávolítás eszköze. Ez teszi szórakoztatóvá, eladhatóvá, ezzel teremti meg az önnön mitoszát, a rejtélyt, ami kíváncsivá tesz, mi a fene ez? A misztikus elemek elérik, hogy ne is gondolj szokványos problémákra, amik téged is utolérhetnek. Mindenki volt már beteg, mindenki képes az azonosulásra, az eltávolítás által viszont nem esünk túlzásokba, nem azonosulunk annyira, hogy kellemetlenül érezzük magunkat. Marad a felderítés izgalma, és a fantasztikum legfeljebb hátborzongató, avagy groteszk élménye.

Mert ki a franc akar olvasni egy gyógyíthatatlan kórság lassú és elkerülhetetlen kínjairól? Ha viszont már (random példa) egy űrből jött ősi faj karmolása terjeszti (pl) nemi érintkezés helyett, és szuperharcosok vadásznak a fertőző alienekre a szürke valóság fehérköpenyes mikrobiológusai helyett, a betegség alanya meg csápokat növeszt és levitál ahelyett hogy csak agonizálna, a maguk gusztustalanságában prózai tünetekkel..... Na ugye.

Szóval ez a testhorror, ha lesz a könyvben, ha nem, egy aljas, lélektani trükk. (Mint a hatáskeltés világában szinte minden).

Stephen King idézetét meglátva a hátlapon azért már elgondolkodtam, ennek a tagnak fizetnek, hogy reklámozza a Vérkönyveket? Vagy csak egy üzleti/írói/stb brancsból valóak Barkerrel? A téma szakértője, még mindig a könyv tulajdonosa erre felvilágosított, hogy igazából, "csak szereti Barker írásait". Nagyon jó, szóval a horror királynak is van kedvenc horror írója? Ennek fényében nálam miért nem tud működni...? 

A kötet ezúttal hat novellából áll:

1) Vérkönyv (The Book of Blood)

2) Éjféli etetés (The Midnight Meat Train)

3) Jack és a zargatódémon (The Yattering and Jack)

4) Disznóvér és zsaruvér (Pig Blood Blues)

5) Szex, halál és csillagfény (Sex, Death and Starshine)

7) A dombok közt a városok (In the Hills, the Cities)

1) Vérkönyv

"Hááhááá, végre megtudjuk, miért nevezték el így az egész szériát!" - gondolhatná az olvasó. De nem. Sajnos nem. Nem tőlem.

A történetben egy kísértetházat láthatunk, ahol parapszichológusok kutatást próbálnak végezni egy csaló médium segítségével. A médium lepődik meg a legjobban, amikor kiderül, hogy tényleg vannak szellemek.

Benyomásaim: Meg kell vallanom, csak a történet alapvetéséről nyilatkozhatom, mivelhogy nem fejeztem be. Egyszerűen ki nem állhatom a szellemidézős meséket, és még az esetleges olvasóim kedvéért sem vettem erőszakot magamon. Tehát csak arról nyilatkozhatom, amennyit láttam. Például a stílusról.

Az első egy-két oldal második kötethez képest meglepően magas színvonal után a zavaros narráció ismét átveszi uralmát, és visszahanyatlik a már jól ismert, levegőbe lógó gondolat-cafatok meg nehezen követhető utalások birodalmába. Mintha az elejét nagyon átgondolták és megszerkesztették volna, majd ahogy a cselekmény és az írási sebesség lendületet vett, a magasabb rendű stilisztikai elemek is párhuzamosan elsikkadtak volna.

Tekintve, hogy azt az előzetes fülest kaptam, nem nagyon lesznek női karakterek, meglepetésként ért hogy az egyik főszereplő, a kutatást vezető tudós, nő. Na persze egy szellemidézős meséből talán nem is hiányozhatnak az őrült, spiritiszta tyúkok. Legalább nem a médium volt az, az ízléstelen, tarkakendős jósnő típusfigurájaként... A szereposztás ennyiben már majdnem eredeti, ha nem is a Doktornő, hanem a csaló médium személye miatt. Aki viszont egy fiatal fiú. 

Az ő figurájánál kénytelen vagyok elidőzni, de csak azért, mert Barker is nagyon, de nagyon látványosan lehorgonyozott nála. Semmivel nem jut jelentősebb szerephez, mint akárki más juthatna, mégis egész másképp közelíti meg a bemutatását a narráció, egészen egyszerűen azért, mert ő az akire az író nyilvánvalóan rá van indulva. Ez egyébként egy általános jelenség sok szerzőnél, nemtől, irányultságtól, és különböző fétisektől függetlenül, mert azok csak azt határozzák meg, milyen típusú szereplőt kell vele együtt megcsodálnunk. A személyes vonzalmát, szintén nagyon átlagos, és bájosan esetlen technikával Barker néha úgy próbálja kompenzálni, hogy saját szerelmetességét a doktornő kielégületlen frusztrációjának igyekszik feltűntetni, épp csak ez azért nem működik, mert amikor nem ő fantáziál a fiúról is úgy jelenik meg előttünk, mint valami lagymatag erotikus fantázia. Nyilvánvaló hogy az úriember próbál disztingválni, de közben meg csak elkalandozik, és ettől az egész olyan disszonánsan semmilyen. Nem elég izgalmas izgalmasnak, viszont ha már ott van és unalmas is, zavaróan nem-semleges. Most vagy tényleg hagyjuk ki a fantáziálást, vagy csináljuk rendesen. Attitűdöt kéne választani, freud-os naturalizmus vagy politikailag korrekt szemérem? Annyi biztos, most megtudtam, milyen típus jön be Mr. Barkernek...Éljen. Bevallom, elnélkülöztem volna.

Másik észrevételem pepitában igaz lehetne Stephen Kingre is. Amikor elvétve megpróbálnak ábrázolni egy beindult nőt, az valahogy kidolgozatlan és maximálisan nőietlen. Mintha egy kanos pasi kattogása lenne dinamikában, az elme tulajdonosának testrészeit viszont behelyettesítik femininekkel, és legvégső esetben egy kis hetero-pornós klisét is rádobnak a tetejére a hatás kedvéért, a figura viselkedésében vagy képzelgésében "mire és hogyan vágyhat a nő?" címmel. Na most, aki valaha is megpróbálta körbejárni a "mit akar a nő?" témakört úgy, hogy nem a netporno felől közelített, az tudja, hogy vannak a témában informatívabb források...Meg hogy azok a filmek arról szólnak a férfi mit akar a nőtől legvadabb álmaiban, nem pedig fordítva.

A harmadik észrevételem legalább már a horrorra vonatkozik. Egy gyönyörűen ábrázolt kísértet-világ az élők világa mögött, ami nem minden ízében eredeti (az elmélet már jól ismert: a brutális tettek sebeket tépnek a valóság szövetébe, amin át beszivároghatnak az emlékek). Mindez egy iszonyatosan negatív,aránytalan és értelmetlen halálképpel vegyítve arról, hogy egy rövid élet után a keserű öröklét vár a végtelen számú és egyre szaporodó lelkekre. Na, ezért a gondolatért sem szívesen folytattam volna. Ezt sikerült olyan érzékletesen ábrázolni, hogy az már nyomasztó. 

3) Jack és a zargatódémon

Mivel a sorrendben olvasást így már baszhattam, hogy megakadtam az elsőben, gondoltam folytatom a legidétlenebb cíművel. És már az első mondat után kialakult a sosemvolt hitem Clive Barkerben.

A 69. oldal tetején ugyanis így kezdődik a novella: "Hogy a hatalmak (sokáig fényeskedjenek csodálóik előtt; és szarjanak fényt az átkozottak fejére!) miért küldték ki őt a pokolból, hogy Jack Polót becserkéssze, a zargató nem tudott rájönni."És ezt a szarást nem elgépelték szórásról, mert visszatérő formula... hacsaknem beszart a Trados (fordítástámogató program uesd by professionals. Szépen behelyettesítgeti neked az ismétlődő egységeket.)

A történetben egy zargatódémon (nem pont kopogószellem, de hasonló) elkeseredett küzdelmet vív azért, hogy bármi érdemi reakciót csikarjon ki a világ legegykedvűbb, legostobább, és legnyugisabb humanoidjából, miközben a folyamatos kudarcai egyre közelebb sodorják az idegösszeroppanáshoz.

Benyomásaim: ZSENIÁLIS. Végtelenül szórakoztató. Komolyan. A szerencsétlen kis démonnal való azonosulás a leghalványabb lehetőségét is elveszi, hogy borzongj rajta, viszont cserébe egész végig vigyoroghatsz. Nem számít, hogy teljesen ugyanolyan elemekkel operál mint bármilyen kísértetfilm, a szokatlan szemszög az egészet megváltoztatja. A novella inkább egy bizarr paródia, vagy vígjáték, ha kicsikar bármilyen empátiát, azt biztos a felőrölt önbecsülésű pokolfajzat kapja.

A történet kozmogóniája nyomokban a Versenyfutás a Pokollal-novelláéval függ össze (ld. 1. bejegyzés), ám azzal ellentétben itt még nem akarja megmagyarázni a saját (e törekvéshez egyébként is indokolatlanul soványka) univerzumát világmegváltó, mély gondolatokkal. Hál' Istennek. Ha azzal az "összegző munkával" nem próbál értelmet adni a visszatérő menny-pokol-harc képzetének, a maga rejtélyességében talán meg is maradt volna az egész sajátos és hangulatos háttér-elemnek pop-kereszténykedés helyett.

A vége ugyan nekem egy kissé ellaposodott, azzal párhuzamban ahogy a hangsúly eltolódik a démon szemszögéről Jak Poloéra (kár volt elmozdítani), maga az ötlet ettől még nem veszít a fényéből, és megéri minden kivillogó, extravagáns pillanat. 

*check:tényleg nem elgépelés a szarás, megtaláltam az eredeti idézetet.

2) Éjféli etetés

Elsőre meg voltam róla győződve, hogy ez egy hülye cím, de ahogy haladtam az olvasásban, rájöttem, hogy találóbb az eredetinél. Vagy legalábbis van olyan jó.

A történetben egy álmait kergető fiatalember (Kaufman) csalódik New Yorkban, "a Gyönyörök Városában", ahol igazából csak erőszak és halál tenyészik. Jelenleg egy metrós gyilkos kavarja fel a kedélyeket, aki hentesmódra készíti ki áldozatait, és akasztgatja őket a kocsik kapaszkodóira kivérezni,  mint a féldisznókat. Kaufman késő este épp egy metróra száll az "alkotó művésszel", aki első látásra az olvasónak csak mezei tévképzetes ámokfutónak tűnik. Egész míg el nem kezd halványan utalgatni a még mindig a Versenyfutás a Pokollal-ból ismert, démoni hatalmakra (akkor is csak mert Barkernél már megtanultad, hogy az írásaiban ez valóságos). Akkor egy pillanatra megállsz, és mélyet sóhajtasz. Miért kell már megint a kereszténykedő fantasztikummal elbarmolni azt, ami  jól működő pszichothriller lehetett volna...? 
De ami igazán megöbbentő, az az, hogy tényleg jön a misztikum, és várakozásaiddal szemben felhúzza a rémmese színvonalát. Egy kivételével, ami az Apák Bőreinek bizarr szörnyalkotó technikáját idézi meg, soha még nála ilyen hatásos kreatúrákat nem láttam, soha még ilyen jól működő vérengzést, és olyan találó misztikumot, ami nem csak akar lenni valami sajátos, különös és borzongató, hanem tényleg sikerül neki megteremteni egy aberrált, önálló kis világot.

6) A dombok közt a városok

Ez a novella próbára teszi a kifejezőkészségemet, de egyet biztosra mondok: a testhorrorok testhorrora. Tömeges testhorror.

Csak hogy kicsit érthetőbb legyek: annak ellenére sikerült megdöbbennem, hogy egy kellemes spoilernek hála előre tudtam, mire számítsak. A történet olyan elmebajos, öncélú, és önmagáért való, hogy csak egy szó jutott eszembe, de azt egyszerre két nyelven. Magyarul: agyrém. Angolul, elegánsan: BULLSHIT.  Persze mi másért való lenne, mint magáért? Ez a modernizmus alapvetése. Majdnem olyan mintha nem lenne semmi értelme... és valahol, halványan megragadhatóan mégis van. Egy hivatásos esztétának bizotsan sikerülne regényeket összehordani róla, de ettől a tortúrától inkább megkímélem magunkat. Ezt nem akarom értelmezni. Szóval csak megosztom, és mivel alig öt perce fejeztem be az olvasást, inkább csak hápogok tovább: "Mégis mi a jó szar volt ez??"

Benyomásaim: Nem félelmetes... nem hatásos... elsőre még bizarrnak se tűnik. Olyan mint életem első koncertélménye, amit abban a hitben éltem végig hogy elmémben a kommentátor a vállát vonogatta "egész jó", és csak utólag  szembesültem döbbenten a saját hiperaktív viselkedésem láttán, azzal hogy egyébként tök fel vagyok spanolva.... Csak annyira, hogy még azt sem vettem észre a rajongástól, hogy oda vagyok meg vissza. Fától az erdőt effekt.

Hát ez is ilyen volt. Vonogatom a vállam olvasás közben, hogy "van ilyen", és lesem hogy hány oldal lehet még hátra...erre most itt állok széttárt kézzel, mókuskerékben pörgő aggyal, hogy "mi a szar, de mi a szar??".

Az írástechnikai problémái valahol az ihletettsége fényében felszívódtak, sőt totálisan eltűntek, viszont ettől függetlenül nem lett sokkal érthetőbb. Egyszerűen azért, mert megpróbálta leírni a leírhatatlan.

"BULLSHIT". Ez halálosan komoly tónusban leírt valamit, ami annyira képtelen, hogy arra csak ez az egy szó érvényes.

Nem tudom közvetíteni az élményt, mert spoilerből nem olyan kiborító, mint a részleteivel együtt. Ennél a novellánál az élmény csak és kizárólag a részletekben van. Az ötlet a részletek váza.

Az ötlet: két város a balkán eldugott, elmaradott zugában hagyományosan tíz évente viadalt szervez. A viadal hősei maguk e testvérvárosok: a lakói, tízezrek, valami képtelen bio-mechanikus módon egy testté fabrikálják a saját testüket. Egyetlen óriást csinálnak a maguk negyvenezres tömegéből, aminek egyetllen, kollektív tudata van. És aztán, hagyományosan, a két égbe nyújtózó monstrum ölre megy. Csakhogy ezúttal még baleset is éri őket.

És a szemtanú egy turistáskodó, meleg pár. Akikről levezetésként mondanék egy nagyon földhözragadt észrevételt: Ha elmész nyaralni egy vadidegennel csak azért mert már dugtatok párszor, szerintem nem kell meglepődni, amikor kiderül, hogy nem is illetek össze. Ez emberi, de nem különleges.

... Barker a numinózust ábrázolta. És bassza meg, sikerült. (Numinózus | val. tud.: szent borzadály. Pl.: A látvány, ami Lót feleségét sóbálvánnyá dermesztette, ilyen volt.)

4) Disznóvér és zsaruvér

Ez a legmelegebb írás, amit Oscar Wilde óta olvastam. Pedig én aztán tényleg hozzá vagyok szokva a mindnféle homo-romantikákhoz.

A történet egy fiatalkorúak börtönében játszódik, némi gótikus környezeti beütéssel, de a maga teljesen realista brutalitásával. Főhősünk a levitézlett exzsaru, új állása szerint nevelőtanár, aki megpróbál fényt deríteni egy első látásra teljesen normálisnak látszó rejtélyre, egy eltusolt öngyilkosságra.

Benyomásaim: Zseniális. Egyszerűen zseniális. Merem állítani, hogy ez az eddigi legjobb munka, amit olvastam Mr. Barkertől. Egyetlen egy zavaró elemet sem tudtam felfedezni a technikai kidolgozásban. Minden tökéletes arányban viszi előre a narrációt, és csigázza fel az érdeklődést, fokozza szépen-lassan a téteket a mezei dráma irányából egyenesen az asylum-hangulatig, majd tovább, misztikus horrorba csavarva a történetet. Mesés telepatikus áthallások a szereplők, a hely, és annak átka között, fenyegető, borongós légkör, dinamikus történetfűzés, és végre, most elsőször, kristálytiszta, működő, érezhető karakterek. Nem csak kartonfigurák, amiket bábként mozgathat, mert kell hogy az esemény valakivel történjen, hanem jobbára taszító és életszagú, kialakult személyiségek. Széles vonásokkal felvázolva, az igaz, de tökéletesen hitelesek.

Barker itt nagy hangsúlyt fektet az átalakulás motívumára, és spoilerek nélkül, a végkicsengéséből szeretném kiemelni a gyilkosság témájának erotizált voltát. A könyv tulajdonosával egyben a téma szakértőjével épp nemrég beszélgttünk róla, mennyire szeret élni a horror-ipar ezzel a fogással, amellyel a szexuális tartalmakhoz hasonló módon jeleníti meg az élet elvételének aktusát. A maga anti-omnipotens látószögével valóban úgy fest az egész novella, mint egy horrorfilm. Csodálkozom, hogy épp ebből nem készült  adaptáció (minden második, általam olvasott novellából már igen). Mind közül ez állt a legközelebb a filmes ábrázolásmódhoz, nem is volna sok munka a forgatókönyvvel. Talán túl sok tabut feszeget...

5.)Szex, halál, csillagfény

Meglepő szofisztikáltsággal csöppenünk bele egy Nietzsche-i gondolatokkal és Shakespeare-i sorokkal kidekorált színházi világba, ahol a haldokló művészet vörös bársonyfüggönyök és műarany girlandok közt csap össze a profittal és a tömegszórakoztatás mocskával.

A történetben egy sikerekből kiöregedő rendező próbálja megmenteni Vízkeresztjét, amiben egy tehetségtelen szappanopera-hősnő lesz a sztár, a színházat éppen eladják hipermarketnek, és az egész világ összeesküdni látszik a produkció ellen. Mindenzt erőltetetten hetereo-szexuális epizódok szabdalják meg.

A fordulat akkor áll be a kellemesen bohém atmoszférájú novellában, amikor megjelenik egy titokzatos, idős Úr (Liechfield), aki látszólag együtt lélegzik a művészettel, s egymagában megmenti a darabot rejtélyes karizmájával. Számára fontos ez a színház, és ez a darab, amellyel örökre lezárják egy letűnt korszak szemeit. Általa mindenki más számára is fontossá válik. Nem okozhatnak neki csalódást. (Az már csak hab a tortán, hogy ő az igazgatótanács volt tagja, akinek bő száz éve halottnak kéne lennie).

Benyomások: Meglehetős leegyszerűsítést láthatunk, amikor Barker az egész mű mögöttes gondolatmenetét Nietzsche: A tragédia születésére próbálja meg felfűzni. Viszont, legalább VAN eszmei háttér, és meglehetősen gyönyörűre sikeredik, attól függetlenül, hogy az adaptáció félrevezető és pontatlan.

A karakterek bár nem hiperkidolgozottak, de megvannak a maguk mozgatói, a színházi légkör pedig szinte él, lélegzik, és kimászik a lapokról, hogy magával ragadjon. Liechfield alakja kiválik, kiemelkedik, sőt kitornyosul az egészből. A hátán viszi el a komplett novellát, hisz a színházazás önmagában azért nem elég. Ezen kívül, nem annyira a dolog horroriasságát teremti meg (bár egyértelműen ő képviseli, vonja be, és mozgatja a természetfeletti szálakat). Ő adja a novella művésziségét, hisz maga a színház-téma csupán gyenge felütést ad ehhez. Liechfield az édesbús, keserédes tragédia, a halál csokoládéillatú lehelete (novellából kölcsönzött kép). Bűbájos, tökéletes, bár sokat nem szereplő sidekickjével, "halott menyasszonyával", az egy előadást megélt majd elhunyt Constantiával olyan eredeti és jellegzetes párost alkotnak, amibe minden további nélkül bele lehet szeretni.

Ha pedig már Halott Menyasszony, ezúttal van valami meglehetősen és Barkertől meglepően pozitív kicsengés a holtak világának ábrázolásában. Mert természetesen, a holtak világa itt is központi elemmé válik (spoiler alert). Hasonlóan ahhoz, ahogy a jelenet kiszínesedik a fent nevezett filmben mikor a hős leér az alvilágba, a Szex, halál, és csillagfény is valami bohókás, könnyed színezetet ad a dolognak, ami éles ellentétben áll a halandó világ földhöz ragadt pénzhajszolásával. A holtak, ellentétben az anyagias élőkkel, már ráérnek a művészettel foglalkozni, hisz más dolguk sincsen, mint gyönyörködni benne, avagy szórakoztatni egymást. Amikor az önfenntartás szükséglete kiiktatódik, nem marad más számukra, mint az egyetlen dolog, amit igazán szerettek, s ezt művelhetik az idők végezetéig. 

Összegzés

Boldog vagyok, hogy nem álltam meg az általam olvasott első (valójában második) Vérkönyvnél, mivel az ott fellelhető, silányabb alkotások egyáltalán nem is foghatóak ehhez a gyűjteményhez. EZ a Vérkönyv már találóan megmagyarázza, miért vannak oda Barkerért olyan illusztris személyek, mint Stephen King, vagy hogy miért készülnek sorozatban horrorfilmek az írásaiból.

A korábban felvetülő kérdésekre válaszolva, a szerző homoszexualitása valóban egyértelmű és tagadhatatlan e művek látcsövén keresztül. Ám éppen ezért érthetetlen számomra, miért is próbálja meg helyenként elleplezni a politikailag korrekt, ettől függetlenül érzékelhetően erőltetett és nem-működő heteroszexualitással? Egyrészt, ez egy szép gesztus. Hogy nem csupán az élet általa élvezett szeletére koncentrál, hanem teret hagy a többieknek is, nem szűri ki őket az általa teremtett univerzumból... másfelől, annyi élet van csak ezekben a jelenetekben (és szánandóan egysíkú női karakterekben), hogy bár inkább ne volnának! Silány ábrázolása a szebbik nemnek... etéren a második kötetre fejlődni fog, pedig már akkor is megkritizáltam. A jelenlegiek fényében visszaszívom.

***Az imitt-amott tettenérhető elkalandozások a hím-karakterek pénisze körül alapvetően tökéletesen funkció nélküliek (nem csak emberi lényekről van itt szó). Egyesek tán a realizmus felcsillanó elemeiként tekintenének rá, én egyszerűen nem tudom feldolgozni, miért kell minden második figurának egy mondat erejéig megemlítve maszturbálnia, csak azért mert farokkal áldotta meg a szerzői képzelet. De ha meg már csinálja teljesen öncélúan, akkor miért csak egy tőmondatban szorítunk ennek helyet, s nem írjuk ki tisztességes porno-formátumban? Merthogy, a történet céljából irreleváns erotikus fantázia nem más, mint töltelék porno-elem, ha csak egy sort foglal el, akkor is. Így viszont, ingerként teljesen értelmezhetetlen.***

Mindez a problémám leginkább csak érdekesség volt számomra, és egyáltalán nem zavarta az olvasás élményét, ellentétben a Vérkönyvek II.-ben felbukkanó stilisztikai és logikai döccenésekkel. Ezek nem panaszok, csak észrevételek. Ha valami könnyedet és újszerűt akar olvasni az ember, akkor nyissa ki ezt a könyvet! Az ötletek, még mindig az ötletek azok, amik utolérhetetlenek, utánozhatatlanok, és amik naggyá teszik Clive Barkert a puhafedeles szerzők közt.

És bár egyáltalán nem tudatosan állítottam fel, ajánlom mindenkinek az általam követett olvasási sorrendet. Rejtélyes érzékkel sikerült kitalálnom, hogyan javulnak fölfelé a novellák minőségben. 

  

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés