Mindenki jól  értette,   tényleg arról  van  szó a kínai  irodalom  e  klasszikus  remekében, ami  erotikában,  cselszövésben,  bűnözésben  és  egyéb  izgalmakban  gazdag, és már  maga a  szöveg  eredete is  rejtélyes. 

Magam is teljesen ismeretlen terepre tévedtem, amikor beleugrottam a középkori Kína világába. Mindenki jól hallotta. Középkori. Már néhány oldalt elég elolvasni ebből a magyrra fordított csodából, hogy nyilvánvalóvá váljon, amíg mi, Európában épp csak elkezdtünk kikacsingatni a sötét középkorból, addig az Arab tengeren (és sok máson) túl, Kínában olyan összetett birodalmi-hivatali-civilizációs apparátus zakatolt, amit a magam részéről sokkal inkább tudok a XIX. sz.-i cári Oroszországhoz, mint hozzánk közelebb bármi máshoz hasonlítani... pláne abban a korban.

Nyomtatásban a XVII. században jelent meg először, ám a szakértők a keletkezését az ezerötszázas évek közepére teszik. 

"A szerző nevét a könyv kínai kiadásaiban úgy adták meg, hogy A csúfolódó tudós Lanlingból, [...] ami nyilvánvalóan álnév. A tényleges szerző meghatározására számos kísérlet történt. Egy 17. századi feljegyzés szerint a Csia-csing uralkodási periódus (1522–1566) egy „nagyon híres írástudója” volt. Egy legenda szerint a regényt írója családi ellenségéről, az első miniszterről mintázta, akinek el is küldte a könyvet. Előtte azonban méreggel kente be a könyv lapjainak sarkát, hogy amikor az – szokása szerint – ujjait nyálazva lapoz benne, lelje vesztét az olvasás végére.

Arthur Waley angol sinológus a szerzőjelöltek közül a legvalószínűbbnek Hszü Vejt (1520–1593) tartja, de csupán azon az alapon, hogy a könyv egyetlen fennmaradt 17. századi kéziratát az ő családja birtokolta. Franz Kuhn, a regény első európai fordítója azt is felvetette, hogy az író nő lehetett; szerinte egyes erotikus részletek megfogalmazása erre utal." - írja a magyar Wikipedia.

Történetünk hőse Hszi-Men Csing, egy ostosba, gyáva, DE nagyon gazdag fiatalember, akit azt hiszem leghelyesebb piperkőcként körülírni. A munkájával nem igazán látjuk foglalkozni, annál többet a mulatókban és bordélyházakban ülni. Körülötte forog a cselekmény, bár a maga jellemtelenségében nem annyira tesz hozzá az akcióhoz, mint inkább finanszírozza. Ő az, akiből mindenki megpróbál hasznot húzni, akit tulajdonképpen ide-oda rángatnak a nála értelmesebb bajkeverők, és akit nem sajnálunk ezért, mert olyan gusztustalanul gerinctelen.

Az ő tékozló életét nyomon követve megismerhetjük a nyakán élősködő baráti kompániát (hasonló jómadarak kevesebb pénzzel), a feleségeit (van néhány), szolgálóit és szolgálólányait (főleg a lányokat), valamint azokat az énekesnőket, táncosnőket, kurtizánokat és Madame-okat, akik szintén szeretnének a családjába kerülni. Hamar, nyilvánvalóvá válik, hogy ebben a törtető, aljas közegben nincs helye hősöknek, de még egyszerű, becsületes embernek sem. A történet elején mindkét típus felbukkan, de olyan gyorsan teszik el őket az útból, mint a szél. Az igazságszolgáltatás nem létezik ott, ahol a pénz és a főúri kapcsolatok beszélnek. Aki ezzel a kettővel rendelkezik az a világon bármit keresztül visz, és bármiből tisztára sikálja magát, miközben halomra hullanak körülötte a "helyzet áldozatai". Úgy tűnik, még az is korrupt, aki hírhedten becsületes. Korrupt a halottkém, a bíró, a legfelsőbb bíróság korabeli megfelelője, a katonaság, a cselédség, még a buddhista szerzetes is korrupt (ráadásul parázna). Körülbelül a két kötetes kiszerelés első negyven olalánál tartottam, amikor azt mondtam "oké, ez para". Ezek a középkori típusfigurák a világon mindent elkövetnek, amit akár XXI. századi fejjel el tudsz képzelni. Lopnak, csalnak, hazudnak - alap. Emellé mérgeznek, lefizetnek, hamisan tanúznak, uzsoráskodnak, bírósági eljárás eredményétől tartva menekítik a dísztárgyakat a házból, a nők porno-tekercseket cserégletnek egymással, senki nincs aki akárcsak egy kicsit szimpatikus lehetne. Kedvenc karakterem egy kilencven éves, aszott kis nyanya, orgazda és kerítőnő, aki bármikor megtanít rá, hogy tedd el láb alól a férjed, ha jobb parti kerül képbe. Persze, a megfelelő haszonért. Addig is tölt neked egy teát, és kétértelműsködik tovább a fiatalurakkal.

Ám nem csak korrajzról beszélhetünk. A könyv gyönyörű ízelítőt nyújt a kínai művészet sajátos ábrázolásmódjáról, hiszen tele van versekkel. Már-már abszurd, ahogy a naturálisabb leírások hirtelen és élesen váltakoznak a fennkölt, nőt és-vagy nemi aktust ábrázoló költeményekkel az erotikus jeleneteknél.

Persze, kívülállóként az embernek problémát jelenthet (és jelent is) a szimbólumok, képek, mögöttes tartalmak értelmezése. Érzésre azt mondanám, inkább csak úgy nagyjából tudjuk követni, mire gondolhat az ismertlen szerző egy-egy ilyen részletben, és haladás közben alkotunk magunknak valami fapados versnyelv-szótárat jádevesszőkről és társaikról. Ugyanez a helyzet bizonyos beszélgetésekkel, ahol inkább csak utalgatnak arra, hogy mit akarnak csinálni, és hiába van szóról szóra lefordítva, nem érted. Tiszta, hogy forralnak valamit, de közben világos, hogy valamiről le is maradtál. Ha százszor elolvasod, az sem segít. Ezek a nehézségek már messze túlmutatnak a nyelvi különbségeken, kultúrális háttérismeret kellene hozzá, hogy az ember minden ízében felfogja a történést. A magam részéről így is inkább üdítőnek tartottam, hogy valami halvány elképzelést nyertem erről a távoli világról. A jó hír pedig az, hogy hiába nem lehet világos minden apróság, azért könnyen követhető, és szórakoztató  is ez a fordulatos mese. Mindenkinek ajánlom, aki valami egzotikusat, egyúttal tényleg autentikusat szeretne.