A Vikingek sorozat megjelenésével párhuzamban az ógermán kultúrkör is elkezdett beszivárogni a köztudatba. Ha azt vesszük figyelembe, milyen gyönyörű kincseket rejteget, ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Most lépjünk ki kicsit a filmipar árnyékából, és hallgassunk-beszéljünk meg három ősi legendát (valójában balladát) a maga műfajában szintén legendás Germarna előadásában! (A videók angolul is feliratozva vannak, akinek viszont ez nem segít, összzefoglalom magyarul). 

 Herr Mannelig

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy a koraközépkorból ránk maradt germán gyöngyszemek közül ez az egyik legmeghatározóbb.

A történetben hősünk,  Mannelig Lovag (a Herr itt épp olyan lovagi megszólítás, mint angol kortársainál a Sir) találkozik egy gyönyörű hegyi tündérrel (a troll manaspság első sorban a Harry Potter és Gyűrűk Ura szörnyetegeit idézi fel bennünk, de itt egy értelmes, érzékeny és minden jel szerint vonzó teremtményről van szó, szóval inkább maradjunk a tündérnél).   A magányos szépség első látásra beleszeret a fényes páncélú lovagba, s az egyre fokozódó versszakok során, fűt-fát-bokrot odaígér neki hozományként, ha elveszi őt feleségül. Szép páncélt, nemes fegyvert, selyemszőrű paripát, mindenféle mesés kincset, amire csak egy magafajta hős áhítozhat. Ám Mannelig mindezt elutasítja, mondván, nem veheti nőül, mivel "nem keresztény asszony". Így a tündér, rejtekébe visszahúzódva sirathatja örökkön elveszett szerelmét.

Egyszerű képlet, ugye? Csakhogy a mese mögött a korszak valódi tragédiája húzódik meg, nem csak az északi népek, de gyakorlatilag fél Európa lelki traumája: az új hódító vallás, a Kereszténység. A régi istenek feledésbe merülnek, ahogy az új Úr, az Egyetlen Isten veszi át a helyüket; a természet imádata, s vele a hozzá fűződő bensőséges kapcsolat lassan elporlad, tiltott, babonává, bálványimddássá, boszorkányos titokká korcsosul a feudalizmus rabigájában. A törzsközösségek, kiskirályságok felbomlanak, háborúban születik az uniformizáló egység.... a régen ismerős Ősök, sárkányok, trollok, szellemek idegenné, Ördög csatlósává, bűnös kísértéssé lesznek, a régi hit, régi élet csábtása mégis örökké, "baljós felhőként", távoli, fájó nosztalgiaként függ a fejük felett. Ennek a régi, meghitt világnak a képviselője a "hegyi troll", a gyönyörű, gazdag asszony ki valóra váltaná egy letűnt, hősi múlt álmait, míg Mannelig az új rend bajnoka, felesküdött védelmezője. A gyönyörű, nem evilági hajadon hangján nem csak a szerelmes mitoszhősnő szól szíve választottjához. Ő a régi rend, a régi istenségek, a mindenki vérében ott csörgedező hagyomány és ősi hit, akit Sátán művének, Kígyónak, megtestesült gonosznak bélyegeztek. Még csak nem is véletlenül nő: a nő a keresztény szimbolikában maga a Romlottság és Kísértés megtestesítője lehet, míg a természethitekben termékenység, a Földanya, a gondoskodás képviselője. Ő az az Istenanya, akitől elrabolták a gyermekeit, a szerető, akit örök magányra kárhoztattak, az istenség, a szellemvilág, az ősök, akiktől elragadták a hívőiket, feledésre, lassú hanyatlásra, pusztulásra ítélve őket. A Kereszténység rövid idő alatt tört egyeduralomra, hogy Európa gazdasági-politikai túlélését biztosíthassa a Vallás égisze alatt egyesítve a népeket, ám egy ilyen éles és hirtelen váltás összezavarja, sőt megsebzi az emberi lelket. A régi értékek elvesznek, ám az újak még nem állnak a helyükbe szilárdan. Bizonytalanság és káosz dúl, pogányok imádják titokban megszentségtelenített "szentjeiket", dacolva halállal és meghurcoltatással. Ebből a légkörből emelkedik fel Herr Mannelig és a Hegyi Troll elvetélt románca, a maga reménytelenségében. Az új rend hőse megtagadja az ősi hitet, így számára nem marad más, mint a veszteség, s az elrejtezés, a változó világ elől, hajdanvolt, s egyre fonnyadó szépségét siratva.

Írás közben jutott eszembe, hogy a "troll" kifejezés alighanem az angol mitológia (Tolkien előtti) "elf" szavával csenge egybe, ami Lothlórien tündéi előtt gyakorlatilag bármiféle tündért, koboldot, lidércet jelölhetett. De ez maradjon az én nyelvészeti problémám, majd talán utánajárok.

Egy biztos: ez a ballada nem véletlenül vált az egyik legmeghatározóbb költeménnyé az óskandináv irodalomban. Kora kollektív tudatának központi dilemmáját örökítette meg varázslatos, kölrői köntösbe bújtatva, és manapság, mikor a "pogány" hitvilág reneszánszát éli, a probléma már-már újra aktuálissá lehet. Herr Mannelig legendáját végtelen számú, főleg német együttes dolgozta fel. In Extremo, Haggard, és Germarna, hogy csak a nevesebbeket említsük meg.... de számos kisebb banda is megalkotta a maga verzióját. Cromdale, Tibetréa, MystTerra. A youtube-on a verziók gyakorlatilag kifogyhatatlanok, van gyorsabb, lassúbb, folkosabb és metalosabb megközelítés is. Nekem ez a kedvencem.

Herr Olof

A történetben Herr Olof átszeli a vidéket. Egy sellő rejtekéhez tart, aki tiznöt esztendeje várja már szerelmét, hogy bájitalával elfeledtethesse vele a feleségét, s boldogan élhessenek míg meg nem halnak, együtt. Hadd ne kelljen elismételnem, amiket feljebb mondtam a régi világ tündéreiről, akik csábítóként lépnek fel a keresztény esküt tett bajnokokkal szemben. A helyzet itt annyival árnyaltabb, hogy nem csupán a lovagi eskü tartja vissza Olofot, hanem házassága is, ami szintén egy szent fogadalomnak tekinthető. Ennek ellenére, úgy tűnik, tizenöt éve el van már kötelezve a sellőnek, a régi értékrendnek is.... s a szíve hozzá húzza vissza. Két világ között őrlődve talán a feledtető bájital az a csodálatos megoldás, amely feloldja a bűntudatát, s megnyitja számára a lehetőséget, hogy boldogan élhessen, újra teljes emberként. 

Herr Olof története egy vágyálom, a kor zaklatott lelkületű fél-pogányának vágyódása a múlt felé. Varázslatos feloldást kínál a traumára, míg a Hegyi Tündér tragédiája a maga megoldatlanságában legbeg, s tulajdonképpen a kettő leginkább ebben különbözik.

Illusztrációt keresve botlottam ebbe a blogbejegyzésbe, ami tovább is boncolgatja az eszmefuttatás emberi részét. Érdemes megnézni.:

http://www.alexlovessweden.com/2012/05/patricia-talar-sverige-swedish-folk.html 

Brun

A történetben Brun, a rabló magával ragad egy szőke hajadont, hogy rejtekhelyére hurcolja, és erőszakot tegyen a szűzön, ahogy elmondása szerint szokása. Nyíltan kijelenti tizenöt szépséget gyilkolt meg itt. A lány végzete elkerülhetetlennek látszik.

Csakhogy éjszaka, miután az erőszak megtörtént, Brun elalszik. És ezzel elérkezünk ahhoz a páratlan fordulathoz, amire azt hiszem, szinte semmilyen más kultúrkörben nem gondolnánk. A hajadon összekötözi a rablót, majd ruhája rejtekéből egy tőrt húz elő, és felébreszti, mondván, nem méltó hozzá hogy alvó emberre támadjon.

Mióta a Vikingek bemutatta nekünk Lagerthát, már szinte evidensnek tűnik, hogy léteztek viking harcosnők is, de ez sokáig egyáltalán nem volt nyilvánvaló, még a tudósok számára sem, hisz a keresztény patriarchális társadalom alaposan földbe gyalulta annak a nyomait, hogy valaha másképp lett volna, mint ahogy standardnak hisszük. Még a "barbár" közösségekben is. Mégis milyen nő az a középkorban, aki kést hord magánál, és miután erőszakkal elvették a szűzességét, halálos nyugalommal, a saját bajnokaként torolja meg a "becsületsértést"? Árulkodó jelnek tűnik ebből a szempontból az is, hogy Brun egy fegyveres összecsapás közepéből ragadja el őt... de ez már csak találgatás. Egy biztos: a viking asszony valójában maga a tudás kútfője. Nem csak szül, meedet (alkoholos italt) főz, összefogja a családot, de hajóra is száll, csatába is vonul, és gyakran rettegettebb a saját férjénél. Amikor ő megy rendet vágni a jó nép között, akkor már baj van. És ez az óskandináv kultúrkör egyik leggyönyörűbb sajátsága.