Járatos vagyok a horror műfajában, ennek  ellenére nem  mondhatnám, hogy  kedvelem....  Stephen King két sora dicsőíti  az egekbe a  hátlapon.:

 "Amit Barker művel, amllett úgy tűnik,  mintha  mi, többiek átaludtuk volna az  utolsó tíz évet."

 Lássuk, csak reklámfogás, vagy tényleg van  valami ebben a  nagyreményű szerzőben? 

 

 Amikor egy barátom a kezembe nyomta a könyvet, a  kulcsszó, amivel a szerzőt jellemezte, egyben dícsérte: Testhorror. Mi az a testhorror? - gondoltam meglepetten, mert bár az embernek van szövegértőkéje, és  valami elképzelése ebből kiindulva már felsejlik, azért csak van egy ilyen szépen megformált kifejezés mögött valami konkrét tartalom is?

Kérdésemre, továbbra is a téma szakértőjétől, a könyv tulajdonosától kaptam választ: a test módosulásaival foglalkozik. Rejtélyes torzulások, képességek, változások, mint például új szervek növesztése, betegségszerű kialakulása, ennek hatása a mindennapi életre, az elmére, és Barkernél akár, a szexuális működésre.

Ahha... remek. Ez pont úgy hangzott, hogy meglepő mód nem tudtam eldönteni, szükségem van-e erre. De ilyet még nem láttam, hát csapjunk bele!

Kötetünk Vérkönyvek címen a második, ami megjelent magyarul a szerző tollából (sok egyéb mellett). Az elsőben állítólag hangsúlyosan érzékelhető a szerző homoszexuális volta, és nem szerepeltet női karaktereket... kíváncsi vagyok, milyen lehet az, mert EZ már más. Ugyan, ha az ember agya rá van állva egyfajta működésre, még most is találhat az úr irányultságára utaló jeleket, ám ezek inkább csak afféle inkonkrét nyomok, amik fölött elvitatkozna az ember állig sálba és barettbe burkolózva egy irodalmi esten a többi entelektüellel... egy szóval, egyáltalán nem lényeges. 

A borítón béna alien, hurrá, sci-fi lesz? Nem... egyáltalán nem. "Az még csak nem is UFO akar lenni" tudom meg mélyen tisztelt barátomtól. Remek. A horror még csak elmegy, de a tuományos fantasztikumot már tényleg nem szeretem. 

 

A kötet öt novellát tartalmaz. Ezek sorban:

1) Rettegés (Dread)

2) Pokoli Versenyfutás (Hell's Event)

3) Jacqueline Ess akarata és végső akarata (Jcqueline Ess: Her Will and Testament)

4) Az Apák Bőrei (The Skins of Fathers)

5) A Morgue utcai újabb gyilkosságok (New Murders in the Rue Morgue)

 

Voltaképpen csak azért kértem kölcsön a könyvet, hogy ezutóbbit elolvashassam. mint nagy Poe-ista, de szépen lassan azon kaptam magam, hogy elnassoltam mind az ötöt miközben arra vártam, töltődjön már fel a gépem. (Nem, nem mindet egyszerre).

5) Morgue utca

Klasszikus jelenség a világ történetében, hogy a nagy remekeket újragondoljuk. Bizonyos kasszasikereket sose lehet megunni, és még az utolsó bőrt is le kell húzni róluk, így született az alien-predátor soksoksoksok része, taxi 1,2,3,4,5,.... jesszus, hány van már? Ami egyszer sikert arat, abból bizots lehetsz, hogy lesz még több. Egész addig ragozzák, amíg ki nem passzírozzák a témából az eredetiség utolsó életnedveit is, avagy adddig ütik a bizonyos vasat ameddig pépes állagú nem lesz.

Nomármost, ez nem ilyen. (Halleluja, pedig korunk szülötte). Bár nem minden önreklámtól mentes nagy nevek cégére alatt villódzani, én szeretném inkább tisztelgésként felfogni a szerző részéről. Nameg, milyen hízelgő is az, amikor az ember halálára cirka kétszáz évvel még fanfiction-t írnak a művéhez a rajongók? (Ez a novella E.A. Poe: A Morgue utcai kettősgyilkosságra reflektál).

Na jó, by definition ez csak majdnem fanfiction, mert korunkban játszódik, így az eredeti karakterek nem behelyettesíthetőek (dehogynem, de mégsem teszi). Helyette a világtörténelem első krimi-nyomozójának unokája alakítja főhősünket, ő is már 73 éves. (Poe Morgue utcai kettősgyilkossága volt a világ legeslegelső krimije).

Azoknak, akik kevésbé perfektek a témában, vázolnám az eredetit: brutális kettősgyilkosság történt a vikrotiánus kori Párizsban, A zsniális Dupin nyomozó pusztán brilliáns logikája segítségével derít fényt a megmagyarázhatatlan esetre, ami egy bezárt emeleti lakásban történt. Áldozat anya és lánya, erényes életűek. A leány kihűlt holttestét feltuszkolták a kandalló kéményébe, az anya torka úgy átvágva hogy a fejét csak egy bőrcafat kapcsolja a testéhez. Menekülőút nem volt, de a tettes sehol. A szomszédok idegen nyelvű beszédet hallottak, de senki sem tudta azonosítani, milyen nyelvet, az angol németnek hallja, a német franciának, stb. A végén kiderül (ma már megmosolyoghatjuk, de akkoriban ez nem tűnt olyan nevetségesnek)  hogy egy tengerész idomított orángutánja szökött meg, vadult el, és végzett a hölgyekkel. A lényeg a nyomozás menete egyébként is.

Megvan?

Szóval most spoilerek nélkül, kedvcsinálónak, képzeljük el, hogy valaki  ezen a novellán felbuzduva kopaszra borotvál egy hím orangutánt, felöltözteti, beparfümözi, megtanítja emberként járni, mozogni, viselkedni (nagyjából), Olyan jól sikerül, hogy ez a debella állat önállóan kurvázni jár az éjszakába. A vörös nő a fétise.

Benyomásaim: súlyos írástechnikai problémák, kidolgozatlan karakterek, zavarosan az éterbe lógó eszmei-lélektani szálak egy-egy céltalanul lebegő mondat formájában. Tipikus és középszerű  modernista siránkozás az elvesztett értékek és egy kegyetlen évszázad felett.... de egy baromi jó ötlet, igen. Sztorinak remek, és felveti a művészi felelősség kérdését: mi van ha valaki komolyan veszi az agyrméeidet és megvalósítja őket? (A Holló cmű filmben ez szintén remekül átjön, szintén Poe kapcsán.... nem, ez nem a Brandon Lee-s Holló, hanem a Poe-ról szóló fikció, 2012.)

4) Az Apák Bőrei

No, adunk még egy esélyt Barkernek, hogy szépítsen, és bár a kidolgozatlanság, meg a stilisztikai bicegés folytatódni látszik, már az első oldal után kezd szembe ötleni, hogy ez megint egy extravagáns, eredeti ötlet lesz.

Amerikai fickó lerobban a sivatagban az autójával, és meglát a távolban egy karneváli menetet. Utánuk indul, és mire meglátja, hogy démonok felvonulása, már késő... és mégis, ez csak a kezdet.

Benyomásaim: már nem csak köpködni tudok, hogy fujj mi volt ez, konkrétan KÉT jeles pillanatot is ki tudok emelni a műből, amivel Barker valamit hozzátett az élményhez, azon túl, hogy valóban, fordulatos és szórakoztató, mint mindig (de attól még csak limonádé-kategóriás). Az egyik, hogy remekül megragadja az emberi természet egyik lényegi vonását (ezt inkább illusztrálom):

-Szörnyek vannak a sivatagban? Menjünk, vadásszuk le őket, ez a mi területünk.

-Dehát elfelé mennek, ránk se néztek, szarnak ránk.

-Meg kell védenünk magunkat, mondom, menjünk, öljük meg mindet!

Ezen kívül csodás költői kép van elhintve valahol a vége felé az emberi szenvedéstől. És itt meg is áll a tudomány. Zavaros, pop-kultúrális kereszténység-utalások, és végtelen fantáziátlanság a kozmogóniát illetően. Dehát (mint a könyv tulajdonosa felelte nekem erre) Barkernél az ötlet, a sztori a lényeg. (Valid érv, nem írhat mindenki az öröklétnek.)

2) Pokoli Versenyfutás

Most már nagyobb reményekkel futok neki az olvasásnak, de keservesen csalódok. Csak azt tudnám megfejteni, miért éppen ez lett a kötet címadó novellája, amikor minőségben kilométerekre lemaradva kullog a többi mögött (és már azoknál is voltak aggályaim e tekintetben)?

A történet annyira rossz, hogy nem is méltatnám két mondatnál többre. A Pokol és a Menny bajnokai százévente futóversenyt tartanak Londonban a világ sorsáért. Ha a Menny nyer, jön mégegy évszázad demokrácia (MI VAN???), ha a pokol, akkor meg az Apokalipszis (megint MI VAN???)

Benyomásaim: már megint egy sor olcsó pop-keresztény klisét durrogtat, megfűszerezve az örödgűző-filmek morbid kelléktárával, nade azokban mi az új? A karakterek mostmár zavaróan semmilyenek, miközben egy-két elnagyolt ecsetvonással erőlködik a szerző, hogy személyiséggel ruházza fel őket, hiába. Az elcsépelt metaforáitól falnak megyek. Ritkán mondok ilyen durvát bármire, amibe egy érző ember hajlandó volt munkát ölni, de én szinte beleőszültem, annyira kínos volt már nekem, figyelni ezt a falábakon tántorgó balettelőadást.  Ó, értem én, hogy mondanivalóban ez akart a legmélyebb lenni, olyan zengzetes húrokat penget (egy-egy kósza sor erejéig) mint a politikát, a vallást, a modernizációt, a világ sorsát.... de inkább csak olyan lett mint egy szivárványszín jégkása amibe hirtelen felindulásból mindent beledobálsz, mindenből csak egy kicsit, hogy aztán az egész két percen belül libafosszínű trutymóvá olvadjon össze. És még csak nem is finom.

Végső soron egyikről sem mondott semmit, nem hogy semmi újat, hanem konkrétan semmit. Azon túl hogy öncélúan felemlítette a problémákat. A novella (nem csak a futók miatt) átható izzadságszagában a kidülledt erekkel küszködő ambíció érződik, hogy most valami igazán nagyot mondjon....csak azért, hogy mondja. De igazából nincs megragadható mondanivaló, gondolat, érzés.

A történet ennek csak a keretéül szolgálna. Egyértelmű, hogy a többitől eltérően itt nem a szórakoztatás, a mesélés, egy egyedi ötlet megformálása a cél. Itt még ötlet sincs. Se mondanivaló, se ötlet. Az egész egy túlfújt lufi. Ha pedig már az, egyszerűen arcpirítónak találom azt a szűklátókörűséget, hogy a keresztény kultúrkör két pólusán szeretné már megint megforgatni az egész világ sorsát, mintha más lehetőség egyáltalán nem is létezne... de még a saját kultúrkörének uralkodó vallását sem ismeri bensőségesen, ez lerí. Akkor viszont miért lovagol minden áron a vallás hullámán?

Na mindegy. Hagyjuk. Nem éri meg. Remélhetőleg valaki aki nem én vagyok, azért örömét lelte a történet olvasásában.

3) Jacqueline Ess

Valamiért úgy éreztem, ezt nem érdekel, de ha már a duplaoldalon rálapoztam és rászaladt a szemem az első mondatra, akkor vágjunk bele. ÉS MILYEN JÓL TETTEM.

Végre megjött a várva várt testhorror (oké, a Morgue utca is valami olyasmi volt, de ez AZ). A történet a mentálisan meglehetősen labilisnak tűnő főszereplő hölgy félresikerült öngyilkosságával kezdődik. A későbbiekben kiderül róla, hogy rendkívüli, egyben gusztustalan képességgel rendelkezik: képes akarata erejével manipulálni az emberi húst. A sajátját, és a másokét.

Ősi és zsigeri haragtól vezérelve, bizarr és undorító módokon végez az életében felbukkanó, lekezelő férfiakkal, morbid átváltozásokba kényszerítve a testüket, végül saját magát is felemészti szörnyű adományával.

Benyomásaim: Végre, VÉGRE megérkeztek a mélységek! Nem azt állítom, hogy szuperkidolgozott eszmei vagy érzelmi világokkal állunk szemben, de a karaktereknek már van követhető jelleme, vannak gondolataik, érzéseik, az írásban van fogalmi tartalom, és valamelyest megérinthető a történetet egyébként erősen domináló pszichéjük. A leírások tekintetében még egy-két döccenés érzékelhető, ám ez nem válik zavaróvá, maga a történetvezetés dinamikus, és a narrációnak megvan a maga stabil fókusza (a lelki sík), elmaradnak a céltalanul semmibe lógó cafatok a gondolatmenet gerincéről.

Véleményem szerint lehetne még mélyebbre is ásni, de a felületesség (ahol van) itt inkább egészséges mértékű. Nem hiszem, hogy jót tenne az olvasóknak ennél jobban belemélyedni egy ennyire torz világképbe. Csupán egzotikus ízelítőt ad abból, amiből a kóstoló bőven elég... de azért a többség nem bánja meg.

Meglepetten találtam szembe magam a kötetben fellelhető első és egyetlen pozitív végkicsengéssel: morbid módon ugyan, de győz a szeretet és a szerelem. 

1) Rettegés

Csodák csodája, a sikerszéria folytatódik. Örülhetek, hogy nem a legunalmasabb címekkel kezdtem, különben a csökkenő minőségi tendencia megöli a lelkesedésem halvány árnyékát.

A történet egy bölcsészkaron játszódik, ahol egy zavart elméjű filozófus barátkozást mímelve csalogatja magához leendő áldozatait, hogy szembesítse őket legbelső rettegésükkel, és valóra váltsa a legrosszabb rémálmaikat.

Benyomásaim: írástechnikai szempontból ugyanazt lehetne elmondani róla, mint a Jacqueline Ess-ről. Megdöbbentő a fejlődés a másik háromhoz képest, egységes és jól felépített, önellentmondások és elnagyolt, fölösleges eszmei háttér nélkül. Az első háromban a sztori, az ötlet állt a középpontban. A Jacqueline Ess-ben a lélektan. Itt a gondolatiság, és szépen rá is tapad a témára, majdhogynem a végjátékig.

A főgonosz, Quaid filozófiájának eleje, vége, és közepe a félelem. Ezt boncolgatja, tanulmányozza, generálja, az emberkísérleteit ebben a témában végzi.

Magában a történetben van valami határozottan Fűrész-szerű. Ugyan a kínzás motivációja eredendően más, mint azokban az -egyébként későbbi- filmekben, és a főgonosz kizárólag az elmét támadja, a testet nem. Egyben maradnak (uupsz, spoiler). 

Tulajdonképpen ez az egyetlen novella a kötetben, ami nem tartalmaz természetfeletti elemeket, ennek fényében ez a legéletszagúbb, és valahogy a legkövethetőbb is. Ugyan katartikus újdonságokkal nem tud szolgálni, de határozottan érdekes gondolatmenetet futtat le, egy mozgalmas sztoriba ágyazva az egészet. Még mindig csak szórakoztató irodalmi limonádé, de nem teljesen buta. Egy kicsit elgondolkodtat, mégsincs rá semmi esélye, hogy megfeküdje a gyomrod. A maga nemében: öt csillag.

Összegzés:

Ugyan a híres-neves testhorrorral az ötből csak két történet foglalkozott, az tökéletes bevezetőt nyújtott ebbe különleges műfajba; és így Barker, miközben elszórakoztatott, mint egy jól sikerült szappanopera, szélesítette az alapműveltségem. Ami a nők szerepét illeti, egy kivételével minden novellában felbukkannak, és bár nem minden esetben sikerül megragadnia a figurát (úgy tűnik nem véletlenül hanyagolta őket korábban), határozott feminista vonal érhető tetten mind e karakterek megformálásában, mind a narráción átsugárzó elvekben. Ez mindenképpen becsülendő, mert hiába áll a jelek szerint távol tőle a szebbik nem, azért tiszteli és törődik azzal, hogy a maga kettősségében ábrázolja: hol elnyomott, hol kőkemény, hol a kettő vegyítve.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés