Ritka pillanat, hogy animét nézek, de mikor mégis megteszem....

Posztapokaliptikus világba csöppenünk, mégsem fosztanak meg teljesen az azonosulás élményétől. Mert a főszereplő, természetesen, az első pillanatban csak egy átlagos gimnazista srác (Shu), aki fan videókat gyárt a kedvenc bandájához. Ennél nagyobb izgalom nincs is az életében.

Annál érdekesebb a világ. Úgy tűnik, miután a fantáziadúsan Apokalipszis Vírus névre keresztelt fertőzés kishíján kiirtotta a lakosságot, Japán amerikai protektorátusba került. A központi hatalom katonai diktatúrát tart fenn, bár ennek csak szórványos jelei vannak az akciójeleneteken kívül. De erre majd visszatérünk.

Két szálon indítunk, az egyik a rendszer ellen harcoló, Sírásók nevű szervezet, a másik pedig Shu. Természetesen, nem kell sokat várnunk, hogy a szelíd, művészlelkű tinifiú belekeveredjen a lázadók robbantgatós, törvényen kívüli életébe.

Kénytelen vagyok végigvenni a főbb karaktereket. Shu-n kívül ott van persze:

Inori: a love-interest, ami természetesen elengedhetetlen egy olyan mesébe, ahol bájosan ártatlan fiú a főszereplő. Ő a furcsa lány, aki nemcsak művész de fél kézzel tépi ki a gégédet miközben a szeme se rebben. Álmatag hanghordozásából és arckifejezéséből egy pillanatra sem veszít, és végig a lelki tisztaság színeiben tetszeleg, csak tudnám hogy miért, amikor a belső lényege (erre is visszatérünk) egy tömegpusztító fegyver. 

Akárhányszor van akció, ő mindig egy valószínűtlenül kényelmetlen és mozgást akadályozó fellépőruhában repked és nindzsáskodik, ami ráadásul eltúlzott mértékben hagyja szabadon a bőrfelületeket. Én egyrészről elhiszem, hogy a menő ruha a karakter része, főleg egy animében, de ha mindenki másra lehet katonai egyenruhát húzni, nem látom be, rá miért nem.

Gai: A szuperpocok. Már azelőtt tudod róla, hogy ő lesz az aki frappáns megjegyzések keretében fél perc alatt legyak mindenkit, hogy elősször "váltana rá a kamera". A Sírásók vezére, egy fölöslegesen és indokolatlanul jóképű figura derékig érő szőke hajjal (mint katona, igen). Semmi nem derül ki róla, azon túl, hogy eszközként használja az embereket, és hogy mindenki az életét adná érte (hogy miért, az megint csak nem).

Akkor ott van persze Shu, aki minden áron ennek a kettőnek próbál megfelelni. Őt legalább nem kérdezem, hogy miért, mert karizmatikus emberek, Shu pedig egy önbizalomhiányos tinifiú. 

Melléjük adagolódik a Sírásók többi tagja, mint például Ayase, a tolószékes harcos lány, és Tsugumi, a flepnis hekker csaj. Mindkettő zseniális fogás az alkotók részéről, hisz ilyennek akarjuk ma látni a lányokat és hátráltatott helyzetűeket. Ott vannak még persze Shu iskolatársai, mert a történet továbbra sem ejti a gimnazista-szálat. Ők nagyon emberiek, jóval hitelesebbek, mint a Sírásók, és természetesen mind belekeverednek a rendszer elleni harcba. 

És persze ottvan az ellenség, vérfagyasztóan rideg pszichopatákkal, komoly vezetőkkel, és egy-egy aggodalmas egyenruhással, aki csak parancsot teljesít és borzadva szemléli a történéseket (minimális jelenlétük van, de azért respect érte, hogy említésre kerülnek). 

Ami az ellenséget illeti, a hangsúly mindig a pszichopatákra tolódik. Ketten vannak, egyik sincs vezető szerepben, a többiek mégis csak kartonbabák mellettük. Díszlet. 

A Harc: Erről tulajdonképpen nem is érdemes beszélni, mivel egyáltalán nem derül ki, hogy kinek miért és mi a célja. Egyszerűen csak van két felfegyverzett oldal a posztapokaliptikus Japánban, akik ki akarják csinálni egymást. Egyikük hatalmon van, a másikuk hatalmon akar(?) lenni. Ha engem kérdez bárki, a szembenállás csak azért kell, hogy lehetővé tegye az epic csatákat, sok robbantással, lövöldözéssel, és arctalan statisztákkal, akiknek a szenvedésén háborogni lehet, tovább gördítve ezzel a történetet az újabb epic csatákhoz.

Ami igazából érdekes, az tehát nem a történet, hanem a háttér.

A háttér: ami legalábbis érdekesnek van szánva, a hi-tech fegyvereivel, harci robotjaival, bio-hadviselésével, és azzal, ahogy megpróbálja ezt ötvözni a mágiával. És igen, ez nagyon látványos. És igen, ez nevetséges.

Tulajdonképpen lehetne sokkal kevésbé komolytalan, ha több idő szánnak a gondolkodásra, a látványos rajzok mellett. De persze, a közönségi igények általában inkább a látványra, mint a kidolgozott háttérre mennek.

Mindennek a középpontjában a Void-technológia áll: az emberek lelke tárgyi formába öntve kikapható a testükből, és használható. Persze, nem akárkinek. 

A sorozatnak vannak előnyei és hátrányai. Előny hogy pörgős és fordulatos, a cselekmény egy pillanatra sem ül le. Emellett nagyon szépek az openingek és endingek. Egyszer mindegyiket megéri végignézni (felirattal), mert nem csak úgy lógnak a levegőbe, de hozzá is tesznek valamit az anime mondanivalójához.

Hátránya a már mondott következetlenségek mellett a kidolgozatlanság. Disztópiaként egész egyszerűen értékelhetetlen, mert igazából semmilyen témát nem fejt ki amit ez a műfaj megkíván. Plusz az első évad közepétől mindennemű logika kicsúszik az alkotók talpa alól, hogy tipikusan animés, öncélú és idióta, érzelmileg pedig túlzóan mély és ehhez mérten aberrált fordulatokat vegyenek. 

Következtetés: Ez egy anime. Egy egész rövid anime, amit első sorban az akcióélményért kreáltak, de azért megpróbáltak beletömni valami mondanivalót is. A mondanivalóért viszont meg kell dolgozni. Nem hogy a szádba nem rágja - Ha nem töltesz el súlyos perceket egy-egy eseménynél az egész ábrázoláson és történésen való rágódással, a világon semmit nem fogsz kapni. Látványon kívül.

Ha viszont az ember veszi a fáradságot, akkor több fontos kérdést is kiáshat a fegyvervillódzásból.

Én csak egyet szeretnék kiemelni, hogy mégis mondjak valamit. Guilty Crown több vezetői attitűdöt mutat be. Ezek kontrasztját látva el lehet gondolkodni, az ember melyiküket követné nyugodt szívvel, vagy épp hogyan viselkedne, ha ő volna az adott döntéshelyzetben. Amikor ezrek élete múlik rajta.