Megcsúszva bár, de törve nem, újra itt vagyok, és folytatom az ajánlásokat.... 

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY:

Az elmaradásaim kompenzálása végett (és mert szeretem az ünnepet) Halloween-i különkiadás várható. :)

Addig is nézzük az újabb klasszikust, zenei köntösben!

Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete kisregényként kezdte meg a pályafutását a viktoriánus éra közepén, és azóta is töretlen sikert arat.

Ilyenkor szokott felmerülni a kérdés - hogy de miért?

Egyformán válaszolnék azoknak is, akik nem ismerik a történetet, és azoknak is, akik igen: Mert olyan témát feszeget, ami mindig aktuális. 

A történet nem szól semmi másról, mint hogy az embernek van sötét oldala. Mindenkinek van sötét oldala, még a legtiszteletreméltóbb, legszelídebb figuráknak is.

Az illedelmesen elfojtó viktoriánus társadalomban ez forradalmi kinyilatkoztatásnak számított. Ami megmagyarázza, hogy miért írta be magát örökre az irodalom történetébe. Amit nem magyaráz meg, az az, hogy miért olyan népszerű máig? 

Mert népszerű. Sorra készülnek a filmadaptációk, halmozódnak a ráutalások a legkülönbözőbb művekben. 1920. és 2013. között KILENC FILM(!!!) jött ki, ami erősen arra utal, hogy az 1886-os első megjelenés óta folyamatosan foglalkoztatja az embereket. 

Jekyll és Hyde története azért népszerű végig a XX. században, és ma is, mert az emberiség az udvariaskodás szempontjából sokat cikizett viktroriánus idők óta sem volt képes levetkőzni a szenvelgő természetét. (Ön)ámítás, áltatás, megjátszás, szenteskedés, álszentség.... nevezzük, ahogy akarjuk. Persze, ahogy a trendek, úgy ezek a szavak is átalakultak. Ma már nem tiszteletreméltónak, erkölcsösnek, vagy jólfésültnek kell lennünk ahhoz, hogy menők legyünk. Az értékrendek mutálódhatnak és változhatnak.... egyvalami viszont nem változott: rengeteg látszat vesz körül minket. Látszat világ, felszínes kapcsolatok, kirakat életek, megjátszás és képmutatás mindenhol. 

Jekyll és Hyde figurája (Hyde nem önálló személy, csak Jekyll árnyoldala) semmi mást nem testesít meg, mint hogy nem minden az, aminek látszik. Nem mindenki az, aminek mutatja magát, vagy súlyosabb esetben, aminek hinni akarja magát.

Ám, persze, ott van a feloldás is. Jekyll, miután megismerkedik a saját sötét oldalával, elhatározza, hogy leszámol vele. Avagy: attól, hogy egyelőre nem az, aki lenni akar, még nem kell azt hinnie, hogy nem is lehet.

A jó oldal felveheti a harcot a rossz oldallal, és megakadályozhatja az uralmát, ha teljesen (a mű tanúsága szerint) nem is szabadulhat meg tőle. 

Ehhez viszont előbb felismerés szükséges, és szembenézés.

Persze, attól hogy egy téma, és egy történet zseniálisan izgalmas, még nem válik maga a mű is örökön.....korszerűvé. Ahogy Bram Stoker eredeti Drakulája, úgy Stevenson rémtörténete / tanmeséje (Jekyll és Hyde) is lenyűgözően unalmas. Stílus, nyelvezet, korabeli horror-fogások. Ezek bizony elévülnek. A mi ingerdús világunkban, ahol már tökélyre vitték a sci-fi ipart, és az animékból annyi paranormális gusztusalanság, a PC-játékokból annyi darálás zúdul ránk, a viktoriánus ijesztgetés már-már naivnak látszik.

Az eredeti mű nagysága ma abban mutatkozik meg, hogy útjára indította ezt a rengeteg gondolkodást. Fanartokhoz, (film)feldolgozásokhoz vezetett. Ezek tartják ébren a szellemiségét: a kérdésfelvetést, és a hozzá kapcsolt üzenetet.

Mert a történet, a korabeli horrorfogásokkal, csak keret volt egy gondolatnak. A feldolgozás nem csinál mást, mint modernizálja ezt a keretet.

(na ilyen sem volt a viktoriánusoknál)

De mi mutatja jobban egy örökzöld jelentőségét, minthogy kiszúrta-e már a Broadway?

Nevetséges, de van valami ebben a kérdésben. Az Oroszlánkirálytól a már emlegetett Drakuláig, a bibliai alakoktól a hajlakk-generációig bármiből csináltak zenés változatot. Bármiből, ami behozhatta a közönséget. 

Természetesen a Jekyll és Hyde-ból is van. Sírva fogsz röhögni, ha hozzáteszem a fan fact-et, hogy nyolc előadást ért meg a főszerepben David Hassellhoffal. 

(ez a videó nem az)